Hiszem, hogy minden, ami megjelenik az életünkben, az azért jön, hogy tanítson bennünket. Megmutasson magunkból valami újat, amiről nem is tudtunk, hogy létezik. Megmutasson valami más nézőpontot, ami által talán az egész életünket újraértékeljük. Minden lépés tartogat valamit a számunkra. A kérdés csak az, hogy mi mikor vesszük észre a benne rejlő üzeneteket.

Amikor felfedezzük azon képességeinket, amelyek segítenek abban, hogy a világra más szemmel tekintsünk, olyan utak nyílnak meg előttünk, amikre mindig is vágytunk. Amikről álmodtunk. S mivel az életünk most történik - itt, ebben a pillanatban - azt hiszem, eljött az ideje, hogy azoknak a bizonyos utaknak lehetőséget adjunk arra, hogy megnyíljanak. Ehhez nem kell semmi más, csakis Te. Te, aki ezeket a sorokat olvassa. Te, aki megérdemli azt, hogy megérkezzen az életébe a jóság. Te, aki van, hogy úgy érzi, elfáradt és nem találja önmagában azt az erőt, mely felemelheti a magasba. De van egy jó hírem. Amikor a feje tetejére állnak a dolgok és azt sem tudjuk, hogy mi fog történni velünk, olyan állapotba kerülünk, ami által képesek vagyunk a befogadásra. Megnyílunk. Nem gondolkodunk, nem az eszünkre hallgatunk, hanem sokkal inkább a szívünkre. S így fog az a sok-sok feladat, ami eddig ott tornyosult előttünk, hirtelen köddé válni. Már nem fog minket az a nyomasztó érzés a hatalmába keríteni, hogy semminek sem érünk a végére, hanem inkább átadjuk a helyet a szeretet érzésének, mely megvilágítja a sötét helyeket.

Válaszd ezt! Válaszd az örömteli pillanatokat. Válaszd azt, hogy az élet már önmagában csodálatos. Hangolódj önmagadra, s mindig figyeld meg, hogy neked mi a jó. Hol érzed jól magad, mikor érzed azt, hogy szárnyalsz, s mi az, amitől szárnyalsz. Ezek nagyon fontos kérdések. S itt az ideje, hogy megválaszold.

Köszönsz. Mindig köszönsz. Belenézel annak a szemébe, akivel beszélgetsz, s figyeled minden mondatát; figyeled magad, hogy mi a reakciód. Kérdezel. Kimutatod, hogy nem a falnak beszél, hanem egy olyan embernek, aki képes arra, hogy meghallja mindazt, amit a másik mond neki.

Tiszteletet adsz és még mindig köszönsz. Előre engeded az ajtóba, ha a helyzet úgy kívánja. Átsegíted a zebrán, ha látod, hogy minden lépés, amit egyedül kell megtennie, nehéz. Egy olyan szituációban, ahol ingerültté válsz, nem ordibálsz, hanem veszel egy mély levegőt és próbálsz a lehető legemberibb módon megnyilvánulni - hiába emeled fel a hangod, a mondanivalód ettől még nem fog változni -. Bocsánatot kérsz, ha megbántod a másikat és közben magadnak is megbocsátasz.

Vannak olyanok, akik ezen sorok olvasása alatt arra gondolnak, hogy ezek klisék. Agyon rágott szavak, amelyek nem kívánnak ismétlést. Ám én mégis megteszem. Megteszem, mert számomra a tisztelet, a köszönés, a segítségnyújtás érték. Nem tudom, hogy hol csúszik el a dolog. Nem tudom, hogy minek köszönhető, hogy olyan társadalomban élünk, ahol egymás eltaposása a cél. Hazugság mindenek felett. Igen, azt hiszem, hogy a 21. századot akár ezzel a címmel is illethetném. Teljesen mindegy, hogy az ember hová megy, az igazság ritka kincs. Az is, hogy valaki elég bátor legyen ahhoz, hogy a tükör elé álljon, s megnézze, hogy ki is Ő valójában. Pedig a lényeg itt kezdődne. S akkor már megtennénk az első lépést afelé, hogy azt a sok szemetet, amit magunkra rakosgattunk az évek folyamán, szépen lassan elégessük. Emberek vagyunk; hibázunk. Viszont képesek vagyunk arra is, hogy a hibáinkból tanuljunk és átadjuk másoknak a tapasztalatainkat, amelyek segítik a gyorsabb fejlődést.

Nem gondolnám, hogy az élet csak annyi lenne, mint amit minden egyes nap látunk. Nem gondolnám, hogy a célunk az lenne, hogy agyon hajszoljuk magunkat és hazaesve a munkánkból a családunkra alig legyen idő. Legalábbis én nem így gondolom. A legszebb pillanatok akkor történnek, amikor szeretünk. S ahhoz, hogy szeressünk, energiára van szükségünk. Az energiát pedig abból tudjuk meríteni, ami feltölt bennünket, amiben örömünket leljük. S amikor 100 fokosan égünk, amikor úgy érezzük, hogy a világ értünk van, s bármire képesek vagyunk; akkor megnyílik egy olyan kapu, ahol természetes az, hogy a másiknak adjunk. Ahol nincs képmutatás, nincs tiszteletlen megnyilvánulás. Csend van, amelyben minden pillanatban ott izzik a szeretet, s ragyogó tekintetek ölelik körbe a lelkeket.

Én erre vágyom. Egy ilyen életre, ahol minél többen rájönnek arra, hogy amit kint keresnek, már rég ott van bennük.

Megérzed a változás szelét. Egyszer csak kitárul előtted az az ajtó, ami eddig mindvégig zárva volt. Már számtalanszor megpróbáltad kinyitni, néha sikerült is, de csak résnyire. Valami mindig megakadályozott abban, hogy teljesen kinyíljon és megélhesd végre azt, amit mindig is akartál. Aztán történik valami. Valami, ami szabad utat ad neked és valóra váltja mindazt, amire tiszta szívedből vágytál. S van, hogy ez is nehéz. Hiába akartad, mégis érkeznek az életedbe olyan feladatok, amelyek kihívást jelentenek a számodra. Olyanok, amelyek bátorságot kívánnak, s hitet, hogy bármennyire is új ez a helyzet, Te akkor is képes legyél a félelmeiden felülkerekedni és mindenből a legjobbat kihozni. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy ura vagy a helyzetnek. Érzed magadban az erőt, a magabiztosságot és rájössz arra, hogy mennyi mindent nem tudtál eddig magadról, amit igazából ennek az új helyzetnek köszönhetsz. 

Hisz bármit, amit kapsz ajándék...

Azt tudtam, hogy milyen nélküle. Csak elképzelni tudtam, hogy milyen lehet vele. Órákat merengtem, hogy vajon milyen lehet a karjai közt a csillagokat figyelni, s milyen lehet a naplementében a csókjainak édes ízét érezni. Sokszor eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha reggelente a másik oldalamon Ő feküdne, ha édes mosolyával ébresztene és finom bőrével a testemhez érne. Volt, hogy annyira belefeledkeztem a pillanatba, hogy úgy éreztem, mintha nem csak a képzeletemben, hanem a valóságomban is megjelent volna.

Aztán megtörtént. Egy gyönyörű tavaszi napon beköszöntött az életembe, s megmutatta, hogy azok a találkozások, amelyek Ő előtte születtek meg, azok mind-mind hozzá vezettek el. Megmutatta, hogy azok a képek, amelyek a lelki szemeim előtt megjelentek, fizikálisan is léteznek. Kívántam. Hittem benne még akkor is amikor a kapcsolataimban olyan helyzetekbe kerültem, amik elég rendesen próbára tettek. Hittem benne még akkor is, amikor a felhők összecsaptak a fejem fölött, s fogalmam sem volt arról, hogy mégis hogyan láthatnám meg újra a fényt az alagút végén. Aztán amikor megismertem, megértettem a hozzá vezető utam. Megértettem, hogy a türelmet megérte gyakorolni, hogy Ő érte megérte a legveszélyesebb viharokkal is szembenézni. 

Írtam róla, beszéltem róla, s mindvégig hittem benne, majd az élet megmutatta, hogyha igazán szeretnék valamit, ha kitartok mellette, az életembe varázsolja és megadja mindazt, amiben tiszta szívemből hiszek. Ő az egyik legnagyobb csoda az életemben. 

Nem elég az, ha megérinted. Nem elég az, ha a derekát gyengéden megfogod, majd szépen lassan magadhoz húzod. Nem elég az, ha a szájára egy csókot lehetsz. Egyszerűen nem elég. Sokkal több kell. Ha szereted, nem éred be ennyivel. Legszívesebben a bőre alá is bebújjnál és elkísérnéd őt, bármerre is jár. Akarod. Mindennél jobban. Többet belőle, meg még többet. Ha nincs veled, mindenhol őt keresed. Az illatát, bőre tapintását, arcának bájos mosolyát. Egész lénye magával ragad, s úgy érzed, hogy a világ legszerencsésebb embere Te vagy. Mert rá találtál, s mert ő is rád talált. Mert az utatok eggyé vált. Pillanatok alatt beleszerettél. Tudja. Érzi. Hisz a tekintet visszatükrözi. Most már egy nap sem telik el nélküle. Sőt, egy perc sem. Benned van, a lelkedben. Örökké a szívedben.