Az ágyban fekve hűvös levegő szökött be az ablakon. Megérintette álmos arcomat, s beletúrtam a fejemet a puha kispárnámba. Átkaroltam és a lábaim közé gyűrtem a takarómat. Reggel hét óra volt. Már a madarak is csiripelve köszöntötték az ébredő természetet, s próbálták erővel feltölteni a legvékonyabb fűszálat is, hogy leküzdjék a tavaszi fáradtság leheletét. Bizony engem is megérintett ez a lehelet. Oly nehéznek és gyöngének éreztem a testem. Hiába próbáltam megmozdulni, olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz, folyamatosan visszahúzna. Lehunytam szemeimet, s csak hagytam, hogy az ágyam bekebelezzen. Magával ragadjon és megszeretgessen. A frissen mosott ágynemű finom illattal töltötte meg a levegőt, s mély lélegzetet véve, az orromat is megtöltöttem vele. 

- Jó reggelt! - szólalt meg egy hang, miközben az ajtó szép lassan kinyílt.

Amikor odanéztem, láttam, hogy Ő volt az, a Szerelmem. Elmosolyodtam és nyújtózkodtam egyet.

- Hoztam neked reggelit és egy finom kávét, hogy jól induljon a napod! - hízelgően mondta, s a tálcát a lábamhoz letette.

- Mondtam már, hogy megfogtam veled az Isten lábát?! - kérdeztem, majd megsimogattam az arcát.

- Nem elégszer! - nevetve felelte, s kacsintott egyet.

- Nem bújsz be mellém az ágyba ? - a takarót már fel is emeltem, hogy helyet csináljak neki.

- Drágám, vár a munka, de ígérem este a karjaimban alszol el! - mondta, s egy csókot nyomott a homlokomra.

- Hmmm..úgy legyen! - visszacsókoltam, majd folytattam. - Köszönöm a reggelit! Már is szebbé varázsoltad a napomat!

Az ajtó becsukódott és újra az ágyammal, kettesben maradtam. Lehet, hogy csak ennyi kellett?! Gondoltam. Egy kis figyelmesség, törődés, s máris sikerül visszanyernem azt az energiát, amit elveszettnek véltem.

Néha tényleg elég egy ölelés, egy kedves szó, egy nevetés vagy egy apró ajándék, amitől újból erőre kapunk...