Köszönsz. Mindig köszönsz. Belenézel annak a szemébe, akivel beszélgetsz, s figyeled minden mondatát; figyeled magad, hogy mi a reakciód. Kérdezel. Kimutatod, hogy nem a falnak beszél, hanem egy olyan embernek, aki képes arra, hogy meghallja mindazt, amit a másik mond neki.

Tiszteletet adsz és még mindig köszönsz. Előre engeded az ajtóba, ha a helyzet úgy kívánja. Átsegíted a zebrán, ha látod, hogy minden lépés, amit egyedül kell megtennie, nehéz. Egy olyan szituációban, ahol ingerültté válsz, nem ordibálsz, hanem veszel egy mély levegőt és próbálsz a lehető legemberibb módon megnyilvánulni - hiába emeled fel a hangod, a mondanivalód ettől még nem fog változni -. Bocsánatot kérsz, ha megbántod a másikat és közben magadnak is megbocsátasz.

Vannak olyanok, akik ezen sorok olvasása alatt arra gondolnak, hogy ezek klisék. Agyon rágott szavak, amelyek nem kívánnak ismétlést. Ám én mégis megteszem. Megteszem, mert számomra a tisztelet, a köszönés, a segítségnyújtás érték. Nem tudom, hogy hol csúszik el a dolog. Nem tudom, hogy minek köszönhető, hogy olyan társadalomban élünk, ahol egymás eltaposása a cél. Hazugság mindenek felett. Igen, azt hiszem, hogy a 21. századot akár ezzel a címmel is illethetném. Teljesen mindegy, hogy az ember hová megy, az igazság ritka kincs. Az is, hogy valaki elég bátor legyen ahhoz, hogy a tükör elé álljon, s megnézze, hogy ki is Ő valójában. Pedig a lényeg itt kezdődne. S akkor már megtennénk az első lépést afelé, hogy azt a sok szemetet, amit magunkra rakosgattunk az évek folyamán, szépen lassan elégessük. Emberek vagyunk; hibázunk. Viszont képesek vagyunk arra is, hogy a hibáinkból tanuljunk és átadjuk másoknak a tapasztalatainkat, amelyek segítik a gyorsabb fejlődést.

Nem gondolnám, hogy az élet csak annyi lenne, mint amit minden egyes nap látunk. Nem gondolnám, hogy a célunk az lenne, hogy agyon hajszoljuk magunkat és hazaesve a munkánkból a családunkra alig legyen idő. Legalábbis én nem így gondolom. A legszebb pillanatok akkor történnek, amikor szeretünk. S ahhoz, hogy szeressünk, energiára van szükségünk. Az energiát pedig abból tudjuk meríteni, ami feltölt bennünket, amiben örömünket leljük. S amikor 100 fokosan égünk, amikor úgy érezzük, hogy a világ értünk van, s bármire képesek vagyunk; akkor megnyílik egy olyan kapu, ahol természetes az, hogy a másiknak adjunk. Ahol nincs képmutatás, nincs tiszteletlen megnyilvánulás. Csend van, amelyben minden pillanatban ott izzik a szeretet, s ragyogó tekintetek ölelik körbe a lelkeket.

Én erre vágyom. Egy ilyen életre, ahol minél többen rájönnek arra, hogy amit kint keresnek, már rég ott van bennük.