Azt tudtam, hogy milyen nélküle. Csak elképzelni tudtam, hogy milyen lehet vele. Órákat merengtem, hogy vajon milyen lehet a karjai közt a csillagokat figyelni, s milyen lehet a naplementében a csókjainak édes ízét érezni. Sokszor eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha reggelente a másik oldalamon Ő feküdne, ha édes mosolyával ébresztene és finom bőrével a testemhez érne. Volt, hogy annyira belefeledkeztem a pillanatba, hogy úgy éreztem, mintha nem csak a képzeletemben, hanem a valóságomban is megjelent volna.

Aztán megtörtént. Egy gyönyörű tavaszi napon beköszöntött az életembe, s megmutatta, hogy azok a találkozások, amelyek Ő előtte születtek meg, azok mind-mind hozzá vezettek el. Megmutatta, hogy azok a képek, amelyek a lelki szemeim előtt megjelentek, fizikálisan is léteznek. Kívántam. Hittem benne még akkor is amikor a kapcsolataimban olyan helyzetekbe kerültem, amik elég rendesen próbára tettek. Hittem benne még akkor is, amikor a felhők összecsaptak a fejem fölött, s fogalmam sem volt arról, hogy mégis hogyan láthatnám meg újra a fényt az alagút végén. Aztán amikor megismertem, megértettem a hozzá vezető utam. Megértettem, hogy a türelmet megérte gyakorolni, hogy Ő érte megérte a legveszélyesebb viharokkal is szembenézni. 

Írtam róla, beszéltem róla, s mindvégig hittem benne, majd az élet megmutatta, hogyha igazán szeretnék valamit, ha kitartok mellette, az életembe varázsolja és megadja mindazt, amiben tiszta szívemből hiszek. Ő az egyik legnagyobb csoda az életemben.