Sokszor mentem már el melletted, de nem kötötted le a figyelmem. Aztán egy találkozás során, mindent felforgattál és megmutattad, hogy van egy különleges kapcsolat, ami mélyen az emlékeimben marad. Olyan volt, mint amikor tükörbe nézel és a hibáidat is felfedezed, de nem harcolsz ellene, hanem befelé figyelsz és megvizsgálod, hogy hogyan lehetnél még ennél is jobb ember. Amikor egy mondatba belekezdtem, folytatnom sem kellett, hiszen pontosan tudtad, hogy miről beszélek. Azelőtt nem hallottál rólam, de mégis ismertél és a játszmák is hidegen hagytak, hiszen itt nem volt szükség a színfalak mögé rejtőznöm. Megnyíltam neked, s talán többet is mondtam, mint amennyit kellett volna akkoriban. De veled akartam lenni, azt akartam, hogy közelebb kerüljek hozzád, s a benned lévő falakat, melyeket a csalódásaid során építettél fel, leromboljam és új életet kezdj velem. Nem csak az élet habos oldalán akartam melletted lenni, hanem akkor is, amikor a felhők beborítják a napodat és te nem tudod, hogy merre tovább. Minden egyes érintésed melegséggel töltött el, s alig vártam, hogy újra hozzám érj és egy csókot adj nekem. Voltak álmatlan éjszakák, amikor hiányoztál, s voltak boldog pillanatok, amikor velem voltál. Aztán rájöttem, hogy hiába akarom én, ha te nem vagy kész arra, hogy a múltad hátra hagyd és a jelenedbe már engem is belerakj.
Megmenteni Téged ? Talán ezt akartam. Jobbá tenni az életed, megmutatni, hogy igenis van értelme minden percnek, s ha kinyitod a szemed és figyelmesen járod az utcákat, észreveszed, hogy a legapróbb dolgokban is ott rejlik a csoda, ami még boldogabbá tudja tenni a napodat. Csak annak lehet segíteni, aki hagyja és én hiába akarok örömet vinni az életedbe, ha Te elfordulsz és egyedül kívánsz tovább menni azon az úton, ami nem is a te utad. Mindig lesznek csalódások, mindig lesznek fájdalmas pillanatok, de ha fallal veszed körbe magad a szeretettől is elzárod a szíved és rideggé válsz, ami szürkeségbe borít mindent. Aztán már túl késő lesz és az mondod: Bárcsak esélyt adtam volna!
