Valahol létezel, s én várlak. Van, hogy iszonyúan hiányzol és legszívesebben kiszakítanálak az álmaimból, de minden pillanatban, amikor fájdalmat érzek, megszólal egy hang, ami arra késztet, hogy ne adjam fel és várjak türelemmel. Néha megmosolyogtatsz. Küldesz magadból egy darabot, ami ugyan erőt ad, ám mégis úgy érzem, hogy sokkal többre lenne szükségem. Kapok egy mosolyt, egy ölelést, egy csókot, aztán elmész és magaddal viszed a másik felem. Én mégis várlak és hiszem, hogy egyszer eljön az idő, amikor nem csak beköszönsz, hanem itt is maradsz...mellettem...a szívemben...
